Minek mondanád azt, amiről tudod hogy a tiéd, de nincs, nem lehet veled, s tudod, hogy bizonytalan ideig nem is láthatod? Elveszett? De hiszen még mindig a tiéd, hozzád tartozik. Mégis hiányzik mellőled, mint ha nem is lenne. De mégis van, létezik, valahol máshol, néhány időzónával odébb. Ám te most csak az űrt érzed, a maradandó nyomokat amiket hagyott.
Kevés hasonló lehetetlen érzés van az életben, s a tehetetlenség érzésével vegyítve kevés nehezebben feldolgozható helyzet. Szürreális, mint ahogyan vasárnap hajnalban Budapesten keresztül, Audra Mae-re látni, ahogy ébredezik a város, ami korábban mindig nyüzsgő rengeteg, ám most űr tátong az utcákon, csak úgy, mint bennem, aminek olyan a formája, hogy csak az tudja kitölteni, ami hiányzik belőle.
Rossz álom az egész, s reméled hogy mihamarabb felébredsz, DE NEM! Beléd hasít a tudat, ez mind a rideg valóság, s te nem tehetsz mást mint hogy sietsz. Sietsz ahogy csak bírsz, mert mihamarabb magad mögött hagynád ezt az állapotot, s közben remélsz, félsz, hiszel. Hiszel, hogy a távolság és az idő csak megerősít, és összeláncol. S míg véget nem ér az elszakítottság, beletemetkezel amibe csak lehet, mert addig is kisebb a görcs a gyomrodban.
