Amikor az ember rossz hírt hall egy szerettéről, és belegondol a lehetséges következményekbe, sok minden megfordul a fejében. Főleg, ha az orvosok is csak a legrosszabbra számíthatnak, főleg, ha ez az első, hozzánk közel álló ember, aki távozni készül.
Első körben eltölt bennünket a fájdalom érzése, amit lelkületünktől függően vagy legyűrünk, vagy hagyjuk eluralkodni.
Ezután, talán, tudunk némileg gondolkodni is. Legalábbis azt hisszük.
Az ember elképzel dolgokat, érzéseket, hogy mit és hogyan is fog (kellene) éreznie az adott helyzetben. Próbálja magát felkészíteni, hogy milyen lesz az új, megváltozott helyzet, és hogyan is fogja kitölteni a keletkező űrt.
De végül, mikor ott áll, az események visszafordíthatatlanul zajlanak, és nem tud semmit tenni, akkor minden másképp alakul, mint ahogy azt elsőre gondoltuk.
S főleg akkor lepődik meg az ember, mikor az előre várt fájdalom, nem jelentkezik, vagy nem olyan intenzitással, mint gondoltuk. Aztán mégis. Majd mégsem. Az ember küzd, s néha jobb.
Aztán a szörnyű érzés, hogy elment, de már nem jön vissza, olyankor csap le ránk, s taszít a mélybe, amikor a legkevésbé sem számítanánk rá.
Ekkor az ember rádöbben, hogy mégiscsak érző lény ő, s nem valami gyári hibás rosszul összeszerelt termék.
Idővel a lelkünk talán megbékél, legalábbis mondják sokan. Majd meglátjuk.
Az azonban bizonyos, hogy kedves szerettünket soha nem felejtjük el.
Hiányozni fogsz Papa!
Nyugodjék békében 1932-2012
